Gyerekkoromban télen az erkélyre készítettünk üres flakonból madáretetőt, amit messziről hazacipelt napraforgómaggal töltöttünk fel, és egy madzagon fellógattuk a falra. A szél kicsit tudta mozgatni, ezért az éhes és szemtelen verébcsapatok, akik akkor még az evolúció alacsonyabb fokán voltak, nem tudtak rászállni, csak a "nemesebb" és finnyásabb énekesmadarak. (Nem mintha a verebet nem szeretném, csak hát ők sok olyan maradékot is meg tudnak emészteni, amit a kényesebb begyűek nem, és ugye a finnyásabbnak a természetben is nehezebb dolga van.) Nagyon szerettük nézni a cinkéket, ahogy ügyesen kicsippentenek egy magot, majd egy alkalmas helyen a lábuk közé szorítják, és a csőrükkel ügyesen feltörik a héjat, aztán kieszegetik a belsejét. Anyukám biztos nem örült annyira a sok szotyihéjnak az erkélyen, de vállalható kényelmetlenség volt. Hétvégéken gyakran ébredtem arra, hogy valaki kopog: egy cinke az erkély korlátját, vagy egy fali, vas virágtartót talált alkalmas étkezőnek, a fal pedig prímán a fülemhez vezette a kis légkalapács hangját. A szén- és kékcinkék után nagy meglepetésünkre és örömünkre egyszercsak megjelent a meggyvágó, aki úgy szotyizott, mint az igazi profik. Egyszerűen bedugta a fejét a madáretetőbe, és kétoldalt a csőréből repkedtek ki a szotyihéjak. Tavasszal a virágládákban sok szorgos napraforgó-magonc indult útnak, de sajnos kevés volt a helyük, így nem sikerült a napraforgó saját termesztésének beindítási-kísérlete. Késő ősztől kora tavaszig minden évben etettük a madarakat, nyáron meg fecskék költöztek be a fészkükbe.

Felnőttként többször is megpróbálkoztam a téli etetéssel, meglepve tapasztaltam, hogy a verebek ügyesebb generációi nőttek fel időközben, akik már tudnak landolni a mozgó etetőre. Viszont valahogy a cinkék, akikre számítottam, nem jöttek, pedig egy születésnapra egy csinos önadagolós madáretetőt is kaptam - már csak a modern, tiszta, önkiszolgáló étterem is odacsábíthatta volna a cinkéket, de igazán.

Az újabb lakhelyeken mindig újabb kísérleteket tettem a madarakkal való kapcsolatfelvételre.

Közben tagja lettem a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek, és beszálltam a Madárbarát Kert programba is az indulásakor.

A Madárbarát Kert programnak köszönhetően a mostani, valódi természetközeli lakásban (az erkély sarkán ki sem kell teljesen nyújtani a karomat, és elérem a faágakat) nyáron a nagy melegben madáritatót installáltunk. Nagy meglepetésünkre és örömünkre óriási forgalmat generáltunk, aztán a nagy érdeklődésre tekintettel az itatót fürdőméretűre bővítettük, így néha a reggeli mélázásból nagy locsogásra riadtunk, amikor valaki pancsolt. A fürdővendégek főleg rigók és széncinkék voltak, egy gerlepár pedig inni járt rendszeresen, sőt úgy döntöttek, a vízforrás közelébe építkeznek. Sajnos rossz helyet választottak, de időben tapasztalták, hogy nem viharálló a faág, így továbbálltak.

Kora ősszel kaptam egy adag avas diót, így azt a madaraknak ajánlottam fel, azaz aprítva egy tálkában kitettem a fürdő helyére. Pár óra múlva megérkeztek a felfedezők, aztán jöttek a többiek is: cinkék meg a gerlepár. Érdekes, hogy verebek nem nagyon jönnek erre, a fákon se nagyon látni őket itt. Az etetést az őszi kezdés után nem hagytuk abba, csak elővettük a designos önetetőt, amire szépen át is szoktak a cinkék. Ugyan nem sikerült olyan helyet találnunk az etetőnek, ami a cinkék álmaiban szerepel, ezért eleinte nagyon óvatosan közelítettek, aztán egyre bátrabbak lettek. Egy-két kíváncsi cinke az ablak előtt álló virágládára ugrálva bekukucskált a szobába is. Egyszer szellőztetés miatt nyitva volt az erkélyajtó, mi pedig attól távolabb voltunk, egy cinke pedig egészen a küszöbig merészkedett mérhetetlen kíváncsiságában. Amikor észrevette, hol is van tulajdonképpen, láthatóan halálra rémült, és a lehető legtávolabb repült az ajtótól egy fára. Mi jól szórakoztunk, ő valószínűleg kevésbé.
A fagyos időjárás beköszöntével megpróbálkoztunk megint az itatással is, mivel ilyenkor nehezen találnak vizet a természetben, de sajnos nem tudtuk megoldani, hogy ne fagyjon be szinte percek alatt a tálkába. Sokat törtük a fejünket - meg ha itthon voltunk, a jégpáncélt is a víz felszínén :-) -, hogy lehetne a fűtést megoldani balesetveszély-mentesen, egyelőre nem tudjuk. Ha valakinek van használható ötlete, szóljon!
A cinkék szorgosan jártak a modern önkiszolgáló étterembe, a nagyobb madaraknak azonban más megoldást kellett találnunk, főleg, amikor már hó is esett, így megint kitettük a tálkát, meg a piacon kértem a almástól pár rossz példányt is (kíváncsi volnék, hülyének nézett-e, mikor megkérdeztem, nincs-e a madaraknak pár rossz almája, de adott), és megérkeztek a gerlék meg rigók ismét. Vettem madárkalácsot is, ami a valóságban nem hasonlít az emberi fogyasztásra szánt kalácsra, marhafaggyúba kevert magokból álló gombóc, amit műanyag hálóba kötnek, ezt egy jó kis célszerszámmal felbiggyesztettük egy faágra az erkély előtt, meg egy almát is fellógattunk, amit egy vihar leszakított.
A tálkából meg az önetetőből rendesen fogy a kaja, a gombócok viszont nem nagyon csökkentek. Nem hülyék a cinkék, ők is a könnyebb megoldást választják, a legegyszerűbb a tálból kivennii egy magot, átrepülni a fára, és ott szépen elcsipegetni. Amikor a tálnál egy nagyobb madár van, akkor meg a "saját" etetőjüket használják.
Kedves szórakozás figyelni őket, ahogy ügyesen landolnak az etető szélén, vagy ugrálnak a fák ágain. A cinke színes ruhája alapján az ember azt gondolná, feltűnő madár, mégis olyan könnyen beleolvad a faágak környezetébe, hogy néha nehéz észrevenni.
A távolabbi fákon néha egy-egy harkály is feltűnik, és decemberben néhányszor zöldikét is láttam az ablak előtti ágakon.

Mialatt írok, itt járt Ervin, Elvira, Rupert (feketerigók), Gersliék, a gerlepár és széncinke-seregek, meg valószínűleg a meggyvágó is, akit Elvira elzavart. Az étlapon avas dió és mogyoró, búza, alma és sárgarépa szerepel, ebből a répát nem akarják enni, pedig többször rájuk szóltam már.

A meggyvágóval való szembeszállás nagy bátorságra vall, aki megnézi alaposabban a csőrét, érti, miért. A szakkönyvek szerint a nyaka is azért olyan vastag, mert csőrre gyúr: ahhoz, hogy egy meggy- vagy cseresznyemagot fel tudjon törni, kell is az erő. A rigók egységbe tömörültek, itt gyülekeztek az előttünk álló fa ágain, és fenyegetően cserregtek.
Egy barátnőnk szerint tiszta szerencse, hogy nem értjük, amit mondanak, mindenesetre az hallatszik, hogy néha nagyon csúnyákat mondanak. Lehet, hogy nekünk szerencsénk van, a mi rigóink nem valami beszédesek, csak néha méltatlankodnak, ha úgy érzik, nem voltunk rájuk eléggé tekintettel. Ez azt jelenti, hogy szerintük minden előzetes figyelmeztetés és óvatosság nélkül egészen közel merészkedünk az ablakhoz, netán kinyitjuk az erkélyajtót. Az igazság szerintem ezzel szemben az, hogy én ugyanolyan sebességgel csinálom ezeket szinte mindig, csak ők annyira megszokták már a helyet, és úgy belemerülnek az evésbe, hogy nem veszik észre, hogy közeledem, és megijednek, amikor ráébrednek, és méltatlankodva képesek akár messzebb is elrepülni.

Az eddigi etetés és madár-megfigyelés során a legszebb ajándékot egy hete kaptuk: épp indulni készültünk itthonról, amikor cipőhúzás közben a fellógatott madárkalácsra egy Nagy fakopáncs landolt. Egészen közelről, 3-4 méter távolságból tudtuk figyelni, amint ügyesen megkapaszkodott a középső gombócon, és a felsőből jóízűen falatozott. Csodaszépek a piros foltjai! Később megnéztük, alaposan belakmározott a madárkalácsból, egészségére. Most örültünk, hogy nem szedtük le és szét a gombócokat, az etetőre valószínűleg nem merészkedett volna ide.

Bár vidéken, erdő közelében élő barátainknál jónéhány napi tétovázás után odakapaszkodott az etető szélére.
Érdekes, hogy azok a vidéki madarak mennyire másként viselkednek, mint ezek az urbánusak: ott a cinkék a madárkalácsot választották, a gerlék nem mernek odamenni az etetőhöz, csak sóvárogva és bután nézik, ahogy a többi apróság zabál, és a földre kiszóródott magokat szedegetik össze, mint afféle szegény rokonok. Az ottani rigók pedig beülnek az etető közepébe, és szórakozásból lapátolják ki a magot. Ők azok egyébként, akik csúnyán is beszélnek a nagyobb ház tulajdonosával, pedig ő adja a kaját.

Közeli ismerősnél pedig az urbánus cinkék még be is kopognak az ablakon, ha kiürült az etető.

Nálunk Elvira a legbátrabb, ő már annyira megszokott bennünket, hogy előfordul, hogy nem veszi a fáradságot, hogy átrepüljön az ágra, ha kimegyünk az erkélyre, kimegy a korlát széléig, és ott csipeget. Ha csak az erkélyajtót nyitom ki, akkor vissza is megy az almához, a gerlék pedig az utóbbi napokban többször itt lebegtek az üveg előtt, simán lehet, hogy ha nyitva volna az ablak, be is jönnének.

Érdekes, hogy délután fél négy-négy körül elmennek, pedig még világos van olyankor. Bezzeg hajnalban már virradatkor a hálószoba előtti fákon énekelnek a cinkék, néha olyan hangosak, hogy nem hagynak aludni. Remélem, a tavasz beköszöntével a rigók is jönnek majd koncertezni!

(Gersliék megint itt vannak, korzóznak a virágládák tetején, és teljesen otthon érzik magukat.)

A gerlék és a rigók időnként a virágföldet is csipegetik, illetve többször láttam, amint havat ettek, nyilván folyadékként. Amikor friss hó esik, az erkély tele van madár-lábnyomokkal, vicces. :-) Ahogy az is, hogy ezek a kicsikék milyen könnyűek, a cinkék simán tudnak a hókupacok tetején sétálni, nem süllyednek bele, csak a gerlék, de ők is csak épphogy.

A legutóbbi havazásokkor már elkotorni sem kellett az etetőről meg almáról a havat, mire felkeltünk és nekiálltunk volna, addigra szépen ki volt kaparva minden, Ervin pedig büszkén nézett ránk, hogy milyen ügyesen kibányászta a kaját! A nagyon hideg meg havas napokon szinte el se mozdultak az erkélyről, maximum a fára repültek át, ha Gersliék jöttek.

Lassan jön a tavasz, kíváncsi vagyok, meddig jönnek majd ennivalóért. A Párom épp valamelyik nap kezdett szomorkodni emiatt, hogy nemsokára elhagynak bennünket a madaraink. Pedig ahogy jön majd a meleg, számíthatnak megint az itató- fürdőszolgáltatásra. (Most épp Elvira csipegeti a frissen kirakott búzát.)

A nagy madárforgalomra tekintettel komfortosabb éttermet kell készítenünk, így nemsokára védettebb etetőt fogunk készíteni. (Ez nem keverendő össze a madárodúval, amin szintén gondolkodunk a cinkék számára, csak megfelelő helyet kellene találni neki, ami nem túl forgalmas, de jól belátható és ellenőrizhető környéken van. Majd meglátjuk.) Tehát a madáretető fából fog készülni, szép sátortetővel, hogy megvédje az élelmet a hótól-esőtől, az alja egy szép tálca, hogy a benne lévő magokat ne fújja ki a viharos szél, és szép, egyszerű, szecessziós, faragott faoszlopok fogják tartani a tetőt. (Az etetőből mindjárt kettőt készítünk, hogy az apró unokahúgok is élvezhessék a téli madáretetést.) (Madárodú - azaz fészekrakóhely készítéséhez némi technikai segédlet: 1. 2.)

Szeretném még vendégül látni a kékcinegét, zöldikéket és meggyvágót is - bár ő az egyik közeli fán szokott enni. Kiválóan szórakoztat az akrobatizmusa, ahogy nyújtózik, hogy elérjen egy magot, néha az egyensúlyát is elveszti, máskor meg fejjel lefelé lóg. És persze továbbra is nagy szeretettel várjuk a Nagy fakopáncsot!

Közben el is fogyott a tegnap délután kirakott két marék búza, kénytelenek a maradékot összecsipegetni, elvégre nem hagyhatom, hogy rendetlenek legyenek, és othagyják az ennivalót! (Nem is szokásuk mondjuk...)

No, további jó étvágyat a madaraknak, jó szórakozást azoknak, akik kedvet kapnak a téli etetéshez.

(Még valamit: a hirtelen mozdulatokat nem szeretik a kicsikék, ezért ha meg akarjuk figyelni őket, csak nagyon lassan mozogjunk, és ne akarjunk túl közel menni.)

Köszönet Thornak és Odinnak az ihletért, képekért meg történetekért! :-))